Életet a városba!

Egy rablóbanda hihetetlen története // 1. rész

A RABLÁS

A legutóbbi házi csoportunkon egy kedves kaposvári barátunk Fodor János és felesége Szílvi volt a vendégünk. Azért hívtuk el őket, hogy elmondják azt a megtapasztalást, ami velük személyesen történt meg. Még olvasva is megindító az esetük, de aki személyesen tőlük hallotta hiszem, hogy soha sem fogja elfelejteni…

Szerda reggel az egész családdal elmentünk a Balatonra, hogy ott töltsük az egész hetet. A tervezettnél azonban jóval hamarabb jöttünk vissza. Péntek este tíz körül már haza érkeztünk. A kapuhoz érve feltűnt, hogy a konyhaablakból fény szűrődik ki. Arra gondoltam, hogy mivel szerdán még reggel indultunk, talán nem vettem észre, hogy égve hagytuk a villanyt. Ekkor már a gyerekek aludtak a kocsiban. Előre mentem kinyitni az ajtót, hogy majd behozhassam őket. Az ajtó be volt zárva. Amikor kinyitottam, hát látom, hogy a nappaliban nagy rendetlenség van. Sőt a konyhában is. A szobából pedig horkolás hangja hallatszott.

Egy-két embernek volt kulcsa a lakáshoz. Például a sógoromnak is, aki horkol, de ők nem hagynának ekkora rendetlenséget. El sem tudnának így aludni. A konyhában egy tepsit láttam az asztalon, amelyben valaki hurkát sütött, de benne hagyta a maradékot. Mellette megbontott befőtt. A szobába pillantva láttam, hogy odabent meg van ágyazva és az ágyunkban két ember alszik, betakarózva. Sodrófát vettem a kezembe és odahajoltam föléjük. Teljesen ismeretlen emberek voltak. Jó ízűen aludtak.

Eddigire feleségem az egyik gyerekkel már jött volna be. Gyorsan kiküldtem őket és mondtam, hogy az udvarból is menjenek ki egészen a főút széléig. Eközben én az udvarról telefonáltam a rendőröknek, közben pedig az ablakból néztem a „vendégeket”. Kb. 15 perc múlva jöttek is a rendőrök. Nagy robajjal, fényszóróval, még dudáltak is, amikor megláttak, hogy nyissam ki a kaput. „Vendégeim” ennek ellenére sem keltek fel. Ebben azonban minden bizonnyal segítségükre volt az a Martinis üveg is, ami az ágy mellett állt üresen.

A rendőrökkel együtt bementünk a szobába.

“Jó reggelt! Ébresztő! Mit keresnek maguk itt?” – rázták fel őket a járőrök.
Az egyik kábultan feltápászkodó ember így válaszolt:

“Hát, kérem, én itt lakom.”

“Ne vicceljen, itt én lakom!”  – válaszoltam.

A rendőrök felrángatták őket határozottan. Egy-két pofon csattant, de csak óvatosan, hogy ne maradjon nyoma.

“Öltözzenek fel!!” – kiáltottak rájuk.

Miközben szedték össze a cuccukat, a fiatalabb egy hátizsákot is leakasztott a fogasról, és elkezdte felvenni az edzőcipőmet. Közben rászóltam, hogy az az én hátizsákom. Ő azonban kezét a szívére téve esküdözött, hogy ezt a siófoki piacon vette. Erre én elkezdtem keresni, hátha tényleg neki is van egy ilyen. De sehol sem találtam az „enyémet”. A rendőrök elvették tőle. Ekkor a bőrkabátomba bújt bele. Azt is el akarta vinni. Egy pofon kíséretében azt is elvették tőle. A rendőrök kikérdezték, hogy kerültek ide.

Kiderült, hogy hajléktalanok és előző este már jártak itt a lakásban. Nem tudták megnevezni azt az embert, akitől kapták a tippet, hogy nem leszünk itthon. A nevét nem tudták, csak azt, hogy gyengén látó igazolványa van és azzal szokott utazni. Ez alapján azonban már be tudtam azonosítani, hogy kiről is van szó.

Volt valaki, aki szokott itt nálunk a háznál dolgozni. Alkalmi munkákkal: fűnyírással, ház körüli teendőkkel bíztuk meg időnként, hogy egy kis kereseti lehetőséghez juthasson. Ő adta hát a tippet, hiszen tudta, hogy nem leszünk itthon ezen a héten. Mindig az volt a véleményem róla, hogy nagyon megbízható. Jó volt a hozzáállása és én semmit nem zártam el tőle. Nem is tűnt el semmi. Tudtam, hogy régen alkoholista volt, de már jó ideje nem ivott. Megbízhatónak tűnt. Ő hozta hát be a házunkba ezeket az embereket. A rendőrök még akkor éjszaka ki is mentek érte és letartóztatták.

Kiderült, hogy ezek az emberek azt hallották, hogy egész héten nem jövünk vissza, és hogy a hűtőládánkban sok kaja van. Hát ők így bátran sütöttek, ettek, ittak. Ezért jöttek vissza másnap is. Amikor körbenéztem a lakásban, észrevettem, hogy szinte valamennyi technikai felszerelés eltűnt. Elvitték a videomagnót, a HIFI tornyot, a szintetizátort és a fényképezőgépet is. Kolbászok, sonkák és kazetták hiányoztak még, ahogy felmértem a helyzetet.

Azon a héten, vasárnap délelőtt imádkoztunk és Bibliát olvastunk a feleségemmel. Egy különös történetet találtunk a Bibliánkban. Dávid esetét a ciklágiakkal:

“Mire Dávid harmadnapra Ciklágba érkezett embereivel, az amálékiak betörtek a Délvidékre meg Ciklágba, földúlták és fölperzselték Ciklágot. Fogságba vitték a benne levő asszonyokat. Nem öltek meg sem kicsinyt, sem nagyot, hanem elhajtották őket, és elmentek útjukra. Amikor Dávid embereivel együtt megérkezett a városba, látták, hogy az föl van perzselve, feleségeiket, fiaikat és leányaikat pedig fogságba vitték. Ekkor hangos sírásra fakadt Dávid és a vele levő nép, míg végre erejük sem volt a sírásra. Dávid két feleségét is fogságba vitték: a jezréeli Ahinóamot és Abigailt, a karmeli Nábál volt feleségét. Dávid nagyon szorult helyzetbe jutott: a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, annyira el volt keseredve az egész nép a fiai és leányai miatt. Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az ÚRtól. Ezt mondta Dávid Ebjátár papnak, Ahimelek fiának: Hozd ide az éfódot! És Ebjátár odavitte Dávidnak az éfódot. Dávid pedig megkérdezte az URat: Üldözzem-e azt a rablócsapatot? Utolérem-e őket? Ő pedig így felelt neki: Üldözd, mert biztosan utoléred, és még kiszabadíthatod őket.Akkor elment Dávid hatszáz emberével együtt. Amikor a Beszór-patakhoz értek, egy részük megállt.Dávid folytatta az üldözést négyszáz emberrel, mert kétszáz ember megállt: ezek fáradtak voltak ahhoz, hogy átkeljenek a Beszór-patakon.Akkor találtak a mezőn egy egyiptomi embert, és Dávidhoz vitték. Adtak neki kenyeret, hogy egyék, és megitatták vízzel. Adtak neki egy fügekalácsot és két szőlőkalácsot. Ő evett, és magához tért, mert három nap és három éjjel sem kenyeret nem evett, sem vizet nem ivott. Dávid ezt kérdezte tőle: Kinek az embere vagy, és hova való vagy? Ő így felelt: Egyiptomi ifjú vagyok, egy amáléki ember szolgája, de elhagyott az uram, mert három napja megbetegedtem. Mi törtünk be a kerétiek déli vidékére meg Júda területére és Káléb déli vidékére, és mi perzseltük fel Ciklágot. Dávid megkérdezte tőle: Elvezetsz bennünket ahhoz a rablócsapathoz? Ő így felelt: Esküdj meg nekem az Istenre, hogy nem ölsz meg, és nem adsz át uramnak, akkor elvezetlek ahhoz a rablócsapathoz. El is vezette hozzájuk; azok pedig az egész vidéken elszéledve ettek, ittak, és táncoltak, mert igen nagy volt a zsákmány, amit a filiszteusok földjén és Júda földjén szereztek. Dávid virradattól másnap estig vágta őket, és senki sem menekült meg közülük, csak négyszáz fiatal ember, akik tevére ülve elvágtattak. Így mentett meg Dávid mindent, amit az amálékiak elvittek. Két feleségét is megmentette Dávid. Semmijük sem hiányzott a zsákmányból, sem kicsiny, sem nagy, sem fiúk, sem lányok, semmi, amit elvettek tőlük. Mindent visszaszerzett Dávid. A juhokat és marhákat is mind visszavette Dávid. Ezt a jószágot előtte terelték, és azt mondták: Ez Dávid zsákmánya.”

(1Sám. 30.1-20)

Személyes üzenetként vettük ezt a történetet Istentől. Válasz volt ez az imádságainkra. Az egész rablócsapatot a kezedbe adom és mindent, amit elraboltak, ígérte Isten Dávidnak. És tényleg odaadta a rablócsapatot, és amit elvittek, az is meglett. Napirendre tértünk mi is az ügy felett. Hálát adtunk, hogy az is meglesz, ami elveszett…

2. rész ->

 

 

Add hozzá a véleményed!

Életet a városba!