Életet a városba!

Nem tudunk bocsánatot kérni

Bocsánatot kérni és fogadni is tudni kell, de a tapasztalat azt mutatja, valami miatt mindkettő derogál. Miért címkézzük gyengeségnek, ha beismerjük a hibáinkat, és miért inkább az agresszióra szavazunk, mikor egyszerűsíthetnénk is egy-egy őszinte pardonnal a konfliktusos helyzeteket? Kivagyiság kontra bölcsesség.

Zsúfolt megálló, nyüzsgő bevásárlóközpont, tömött sorok a közértben: egyszer csak a lábunkra lép valaki, vagy nekünk jön oldalról. “Nem látsz ba.eg?!”, “Mér’ nem löksz mindjárt fel?”, “Na mi van, nekem jössz?”, “Engem is meglöktek, hát nem igaz, ez a fránya tömeg!” és még folytathatnánk, a bűvös szó azonban az esetek egy részében garantáltan benne reked a “vétkesben”.

Elnézést, bocsánat, pardon, ne haragudjon, nem volt szándékos. Mint a foghúzás, úgy fáj kibökni azt a bocsánatot, leereszkedni is derogál, és mintha valami nehéz gyónásnak kéne kikívánkozni, csak kivételes esetekben és keveseket részesítünk e kegyben. Visszatámadni jóval kifizetődőbbnek tetszik, meg amúgy is tökéletes kiútja a helyzet annak a mérhetetlen feszültségnek és agressziónak, ami majd szétvet egész nap – mi sem egyszerűbb: az idegen nyakába zúdítjuk a haragunkat, aztán meg is van oldva. Sőt, ilyenkor még nekünk áll följebb, ellenünk esküdött össze a világ, tehet mindenki egy szívességet! Még én kérjek elnézést?!

Kicsiben ezek csak apró bosszúságok (vagy annak címkézzük őket, holott kulturálisan, nemzetkarakterológiailag nagyon is árulkodó tényezők), de a mentalitás nagyban is ugyanígy terpeszkedik. Elhibáztunk valamit a munkahelyünkön? Igazságtalanul ripakodtunk rá a gyerekre? Összetörtük a legdrágább étkészlet legékesebb darabját odahaza? Még hogy mi? Soha!

Csak azért hibáztunk, mert X nem szólt előre, mi meg nem néztünk utána annak az átkozott faxnak; a gyerek meg piszok szemtelen mostanában, érett már neki a kiadós fejmosás, megérdemelte; az a nyamvadt tál meg azért tört össze, mert megint nem oda lett téve, ahol a helye van, hiába magyaráz az ember, akkor is máshová rakják, ahol útban van, hát hogy a fenébe ne törnénk össze?! Szóval ne már, hogy még mi kérjünk elnézést! Egyszóval tökéletesek vagyunk, nem vétünk soha, ha meg mégis, az akkor sem lehet a mi hibánk, végső esetben retorikailag addig csűrjük, amíg le nem hull rólunk a felelősség béklyója, és ha beledöglünk is, győztesként ülünk tort.

Elnézést kérni morális gyengeség, megalázkodás – halljuk sokfelől -, verbálisan is meccset vesztünk, és minden ilyen szituációból presztízskérdést csinálunk, ahol a gyengébb (lásd: az alacsonyabb beosztású, a fiatalabb, a kisebb, a bátortalanabb vagy a nő) marad alul.

Helyzetértelmezés helyett a pozícióharcra szavazunk, és szegénységi bizonyítványt írunk alá azzal, ha beismerjük, hogy hibáztunk, sőt urambocsá’ odáig merészkedünk, hogy ennek hangot is adjunk. Persze, hiszen önnön tökéletességünkön esett csorba, az egónk is hevesen tiltakozik, és legyen az elfuserált sávváltás a városban vagy a beosztottunk jogos reklamációja, az erőfölény hangos demonstrálása elhomályosít minden észérvet.

Ennek a hozzáállásnak a gyökerei pedig olyannyira mélyen ülni látszanak, hogy számos esetben nem is számítunk a pardonra, ha meg mégis fennakad egy-kettő a hálónkon, rutin híján se fogadni, se értelmezni nem tudjuk. Egy gyerek, akitől sosem kérnek bocsánatot, megfelelő eszközkészlet híján nem fog tudni maga sem bocsánatot kérni, ha pedig nem fogadják soha a megbánását – “nekem nem kell a bocsánatod, hagyjál!” -, és öngólt lő minden egyes próbálkozásával, nem fogja beépíteni se. Minek, mikor se funkciója, se gyakorlati haszna nincs. Ami megtörtént, megtörtént, a dolgok megmásíthatatlanok, azokon egy bocsánattal kozmetikázni már nem lehet. Marad az agresszió, a kivagyiság, a hárítás és a mismásolás.

Bűn és bűnhődés és feloldozás
Holott a bocsánatkérésnek van néhány, nem elhanyagolható gyakorlati haszna. Például elejét vesszük a további vitának, a nagymellény helyett alázatról és udvariasságról állítunk ki tanúsítványt (lásd: egyenrangúnak tekintjük a partnert), így valószínűleg szimpatikusabbak leszünk, és a megbízhatósági faktor sem elhanyagolható. Bölcsebb és higgadtabb ember benyomását keltjük, aki rendelkezik kellő önkritikával és önismerettel ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a tévedéseivel, és képes vállalni értük a felelősséget. Tegyük is hozzá gyorsan: bocsánatot kérni tudni kell.

A felfuvalkodott, csak szőrmentén odabökött, sértődött elnézések sosem érnek célba – értelemszerűen, mivel a gondolatainkkal ellentétes tartalmat fogalmazunk meg, a hiteltelenséget pedig képtelenség leplezni (nem is törekszünk rá, hiszen a cél ilyenkor a legkevésbé sem az, hogy autentikus megbánónak tűnjünk, a durcás bocsánatok csak arra jók, hogy saját sértettségünkre hulljon még több a reflektorból). Magyarán ha elnézést kérünk, az jöjjön belülről, és tényleges megbánást takarjon, különben a fene megette az egész mártírkodást, és többet ártunk vele, mint egy kiadós kiabálással.

Ha pedig tőlünk kérnek elnézést, ne a piedesztálról szálljunk le ahhoz, hogy fogadjuk, ha egyáltalán. Kevés dühítőbb van annál, mikor a bocsánatunk falakba és még nagyobb pöffeszkedésbe ütközik, és mindössze a másik egóját simogatjuk vele. A fentebb már megpendített visszautasítás a legkegyetlenebb erről a palettáról, és bár tény, hogy egy-egy pardon nem old meg mindent, de nem értékelni az igyekezetet tán súlyosabb sértés, mintha elmarad a bűnbánás.

Hiteltelenül fogadni ugyanolyan álszent, mint mondani, és a más bocsánatán hízni a legkevésbé konstruktív eljárás. Csak a fordulat kedvéért nem kell odavetni, hogy “nem történt semmi” – inkább nyissunk új topikot, és diskuráljunk arról, innen merre tovább. Keményebb dió a megbocsátás, mint általában hisszük, és többnyire nem csípőből jön, de megéri izzadni vele. Oda és vissza is.

Forrás: noilapozo.hu

 

Add hozzá a véleményed!

Címkék:

Életet a városba!