Életet a városba!

Varga Attila

Szép emlékeim vannak a gyermekkoromról. Szívesen gondolok vissza arra, ahogy szüleim neveltek. A tanulás sem ment nehezen és nem emlékszem arra, hogy magányosnak éreztem volna magam. Voltak barátaim, később barátnőim, érdekelt a világ és mindaz ami körülvett. Később már elkezdtem keresni az élet értelmét, valami maradandó célt. Érdekes, kalandos életet képzeltem magamnak és különösen vonzottak a régészeti kutatások, a barlangászat és a sziklamászás. Isten létében sohasem kételkedtem, de ez nem volt egy személyes hit. Közel volt az oly sokat hallható: „valakinek lennie kell” hitvalláshoz. Ismertem a bibliai történeteket, de erkölcsi tanulságaikon túl nem voltak igazán mélyebb hatással a hétköznapjaimra.

Egyszer egy fiú megkérdezte tőlem, hogy ki nekem Jézus? Ma már nem is tudom mit feleltem, de akkor még számomra nem jelentett többet néhány történet főhősénél. Olyan volt ez mint amikor az ember megnéz egy filmet, egy kicsit beleéli magát, aztán ha már megnézte hamarosan elfelejti és nincs különösebb hatása a későbbi életére. Ekkor ez a fiú érthetően elmondta nekem, hogy ennek a történetnek én is szereplője vagyok. En nem egy film sztori, hanem nagyon is élő valóság. Hogy Jézus csak értem és csak helyettem is vállalta volna mindazt amit tett. Megértetem, hogy mit is jelent az, hogy Ő az én Megváltóm. Elkezdtem olvasni a Bibliát. Imáimban Istent kérdeztem és Ő válaszolt. A történtek ellenére, ahogy az évek múltak, egyre inkább a magam útját jártam. Istenhez csak akkor fordultam, ha valami nagyon elérhetetlennek tűnt vagy bajba jutottam. Mégis sok olyan alkalom volt, ahol hallottam Jézus szavait és még a barátnőm is – aki ma már a feleségem – el kezdett érdeklődni iránta (nem az én hatásomra) Már rendszeresen jártunk egy közösségbe, sőt annak aktív tagjai voltunk, amikor egy nagyon furcsa dolog történt velem. Egy este különös álmom volt. Emberek térdeltek, köztük én is. Végtelen távolságból Jézus odajött hozzám. Megállt szorosan mellettem, de nem ért hozzám. Csak a kis ujjamat kellett volna megmozdítanom, hogy hozzá érjek, de nem tettem meg az Istennek se. Olyan érzés volt mint amikor durcás kisfiúként nem akartam a szüleimtől bocsánatot kérni. Aztán valahogyan mégis mozdult a kisujjam, hozzáértem és valami elmondhatatlan öröm töltött el. Másnap istentiszteleten egy vendég prédikátor arról beszélt, hogy kétszer vagy háromszor szól az Isten. Lehet, hogy már halottam a hívását, de még nem adtam át teljesen Neki az életemet. Talán vannak dolgok az életemben, amit még Istennek sem vagyok hajlandó átengedni, amiről úgy gondolom, hogy oda még Őt sem engedem közel. Mire vársz még?- kérdezte- Isten már mindent megtett érted! Add át neki életed minden kicsi zugát! Csak egy kicsi mozdulatot kell tenned, hogy elfogadd az Ő szeretetét és segítségét. Ő végtelen távolságból közel jött hozzád neked csupán egy kis mozdulatot kell tenned… Eszembe jutott az aznap éjjeli álmom és teljesen összetörtem. Ekkor életem értékrendje helyreállt. Megváltozott a gondolkodásom. Bűneimet megbántam, megvallottam, elhagytam.

Ma azt mondhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben. Nem kívánom senkinek sem az életét. Nem sírom vissza a múltat. Követtem el már bűnöket a Jézussal való találkozásom óta is, de egy percig sem éreztem jól magam addig, amíg őszintén meg nem bántam és nem jöttem vissza Jézushoz. Boldog vagyok, hogy most élek. Jókor és jó helyen. Igazi tartalmas célja van az életemnek. Néha látom is az eredményét. Néha nem. De tudom, hogy örök-érvényű, amit teszek. Ha valamikor az volt, hát akkor most igazán kalandos az életem. Sőt örök életem van. Olyan csúcsot mászok, amit tudom, hogy el fogok érni. Ettől nem lesz kisebb a kihívás és a nehézség, de erőt ad ahhoz, hogy kitartóan végig csináljam. Boldog vagyok. És a java még csak ezután következik. Örömmel mondom el bárkinek, hogy Jézus mit tett Velem, mert tudom, hogy ez mindenkinek elérhető…

Add hozzá a véleményed!

Életet a városba!